EGYETLENEM

Rád emlékezem, hosszú, megfáradt életem után. Középkorú lettem. Tudod, szívem, már fáradok. Annyi minden történt velem. Semmi nem fontos. Egyetlen fontos és fényes dolog volt az életemben. Te. Oly kevés jutott belőled! Elszálltál, mint egy tünde fény, egy könnyű angyal. Elvitt az átkozott, alattomos, kiszámíthatatlan és igazságtalanul sok betegség. Fiatalon, kegyetlenül, értelmetlenül.

Emlékszem az első randevúnkra. Február volt. Én nem voltam hajlandó soha beállni a sorba, tudod…Így lehettem szabad – és gyakorlatilag hajléktalan. Érettségizett, kétszakmás, jóképű, hajléktalan sportoló.
Nagyon izgultam, hogy jól fessek a szemedben, ezért a Dunában kimostam a farmeromat és rajtam száradt meg. Így mentem eléd.
A nélkülözés és a baktériumok a fiatal bika szervezetet sem kímélik.
Törékeny alakod közeledtével egyre jobban elhatalmasodott rajtam a remegés. Kezdődött a hűlés, de legfőképpen – most, hogy valahonnan föntről hallasz engem, megvallom – az irántad érzett egyre terebélyesülő szerelem vacogtatott. Kivert kutyaként éltem már akkor jó ideje. Te fölvittél hozzátok. A picuri lakásban heten éltetek. Szüleid olyan természetes melegséggel fogadtak, amihez nagyon nagyon rég nem volt szerencsém. Elomlott bennem az érzés – befogadtak. Ennyi boldogság sok lett egyszerre kiürültnek vélt, megviselt, fiatal lelkemnek. Ott a lábaid előtt vert le a láz. Akkora tüdőgyulladást kaptam, amekkora nagy marhára én nőttem. Filmszakadás. Egy hűvös kéz simogat. SIMOGAT!!!
Hűvös borogatást cserélget rajtam. Erre eszméltem. Ilyen jó egyszer történik az emberrel életében. Annyira szerettelek – fájt. Melletted egyszerű és biztos volt minden. Nem kellett simli. Igazat lehetett mondani és szeretni lehetett téged, nagyon. Én, a falu bikája, el sem gondoltam, hogy megdöntelek. Te valahogy kismadár voltál nekem, őrizgettelek a markom csendes melegében. Ki ne ess a fészekből.
Egész életünkben vigyázni akartam rád. Boldogság volt tenyered érintése izmos karomon. Szoknyád lágy libbenése felforrósította a szívemet.
Egész valómat betöltötted. Én, a nagy melák szégyellősen, majdnem dadogva kértelek meg téged, légy a feleségem. Féltem, rettegtem, esetleg nem akarod…Tudtam, hogy ugyanúgy szeretsz. Mégis féltem a rettenetes NEM -től. Őszintén elbeszéltem neked nem kicsit bonyolult életemet. Kivallottam az összes stiklit. Te olyan voltál, mint egy gyöngyvirág. Hogyan jön ehhez egy akkora brahista, mint én?
Azzal a mosollyal, amit úgy imádtam a szád szögletében, parányi valóddal, mely akkor – és talán azóta is az összes erőmet jelentette és jelenti talán még ma is – határozott igent mondtál. Én kicsit bambán álltam ott. Letaglózott a boldogság, s csak szorítottam csöpp kezedet és a másik kezemmel félénken simogattam a hátadat. Az igenre eszmélve már meg is mertelek csókolni. Szenvedélyes szelídséggel viszonoztad.
Akkor kigyúltam, mint egy fáklya. Imádtalak. Finoman bántam veled.
Mindig rettegtem, bajod esik. Olyan törékeny vagy.
Az esküvő és az azt követő két hónap összemosódik ma is bennem.
Úgy gondolok rá, mintha valamilyen selymes, langyos anyagban úsztunk volna. Nem érdekelt idő, nem volt értelme a térnek. Te voltál nekem a világmindenség.

Villámcsapás! Katonai behívó! Akkor azt hittem, elvesztem az eszemet.
Szerelmünk mélységére igazolásul már a nászúton megfogantál.
Meghökkentő, csodaszép, furcsa és felfoghatatlan. Mi kettőnkből adatik egy harmadik. Édes harmadik, akinek a fele én vagyok, a másik fele pedig te. Te, drága lelkem! Apa leszek. Büszke lettem nagyon. Már nem pofázhat senki! Családom van. Egész létezésemre igent mondtál. Értelmet adtál a ténynek, hogy a világra jöttem. Először lettem fontos.
Nem voltam többé mellőzött, fölösleges és bosszantó nyűg. Ragaszkodásod, szereteted körülfont, mint inda a fát. Rámkúszott a lényed lágyan, mint a borostyán. Körülöleltél. Ezt fogják most tőlem elvenni. Veszélyes helyre kerültem. De még nem is éltünk igazából rendesen együtt ! Istenem ! Miért??
Drága kis palántánk két hónapos volt mindössze, mikor összecsuklottál.
Nem tudtam mi vár ránk. Hazaengedtek. Rettenetes hír várt. Gyakorlatilag szerte-szét operáltak. Kivették a fél tüdődet, lékelték a koponyádat, lebénultál. Az én édes, könnyű gyöngyvirág asszonyom magatehetetlen roncs lett. Úgy pelenkáztalak, mint egy kisbabát.
Nagyon szerettelek. Betegen még görcsösebben ragaszkodtam hozzád.
Akkora szíved volt, amilyen embernek még talán nincs is másnak.
Magad kérted, keressek valakit – hiszen veled nem lehet semmit kezdeni.
Betegséged a házaséletet lehetetlenné tette. Belehaltam volna egy idegennek az érintésébe is. Mindig a borogatás dobolt az emlékezetemben, ahogyan kimentettél a lázas önkívületből. Téged, kicsi babám? Téged? Csalni, betegen magadra hagyni a tudattal, hogy valahol posvány ízű öröm után lihegek? Szinte fájt, hogy nem érted meg, nem tehetem. Nem is lennék rá képes. A szerelem a pelenkád kicseréléséhez kötött. Hogyan jön ehhez egészséges, idegen asszony a vadidegen, semmitmondó ölével? Nagyon szenvedtél. Eljutottunk odáig, hogy háromszor hetente vastüdőre tettek. Már a lélegzetet is mesterségesen adták neked. De még mindig velem voltál, szívem.
Ezt csináltuk három évig. Gondoztam a kisbabát- és gondoztam a másik, imádott kisbabámat, tégedet. Szívem szakadt le darabonként, ahogyan fogytál el a szemem láttára. Édes alakod egyre áttetszőbb lett. A szemed a régi maradt. Mindig engem keresett. Mindig megbújt a szögletében a boldogság, ha engem néztél, pedig nagyon szenvedtél.Kínjaid egyre elviselhetetlenebbek lettek. Már kórház kellett. Állandóan. Nem bírtam mozdulni mellőled. Egyre kevesebb világos pillanatod volt. Akkor minden erőddel engem vigasztaltál, biztattál. Azon a délutánon, nem felejtem soha, picit talán jobban lettél. Tudtad, hűséges vagyok, mint egy kivert, szerencsétlen kutya. Apró kezedet kinyújtottad értem. Megfogtam, betakartam az én hatalmas tenyeremmel. Te akkor apró melledre húztad pici mozdulattal. Életem legnagyobb beteljesülését éltem át. Akkor, ott veled, a halál előszobájában. Olyan éterien szép volt. Akkora élmény, mintha egy eldugott hegyi házikóban egy hétig nem keltünk volna ki az ágyból. Nagyobb. Akkor, ott nekem adtál mindent. Megtudtam a szerelem leglényegét. Elértem azt a csúcsot, amit a Mount Everestet megmászók sem érhetnek el soha.

Három nap múlva elmentél. Én maradtam a babánkkal. Azt hiszem, akkor meg voltam őrülve. Meggyűlöltem az istent és felelőssé tettem a halálodért. Gyilkos indulatok rajzottak bennem. Az egyetlen világos gondolat a tudatomban a baba maradt. Soha, soha, senki nem veheti el tőlem. Nem is adtam oda. Bármilyen volt a sorsom, őt nem engedtem el.
Tudom, hogy látod, drága, mégis hadd dicsekedjek el neked, nagyon aranyos lány lett, érett nő és már unokánk is van, nekünk, kicsim!
Öt éves unokánk! Ugye, te is nagyon büszke vagy? Persze, tudom, csak olyan jó hozzád beszélni és mindezt megosztani, ha másként nem lehet..
Tudod, amikor meghaltál és elmentél abba a világba, ahová nem követhettelek, akkor pontosan éreztem, hogy valami elpattant bennem.
Meghalt veled a szívem. Soha, semmi nem lett többé olyan, még csak hasonló sem, mint veled, bókoló gyöngyvirág. Ittmaradtam valami hasonlóban, amit a többiek életnek neveznek, de esküszöm neked, még most, túl az ötvenen sem tudok igazán mit kezdeni vele. Olyan nekem, mint mikor egy gyereknek magyarázat nélkül a kezébe adnak egy fölöslegesen bonyolult játékot és magára hagyják vele. Nézem, forgatom. Nem teszik, nem jövök rá, mit kell csinálni vele. Néha piálok, tudod. Olyankor mindig eszembe jut, hogy megbántalak vele.
Nézd el nekem. Elzsibbadok, jó hülye leszek egy darabig. Elviselhetőbbé válik a „fura micsoda”, amiről beszéltem neked. Ha nem lettél volna halálosan beteg, ha szépen együtt építjük az életünket, talán hozzászelídítettél volna a világhoz, amibe már a kezdetektől fogva nagyon nehezen fértem bele. Igazából rajtad kívül nem kellettem senkinek. Ezért volt olyan mennyei az a borogatás, mert fontos voltam neked, mert féltettél, mert gondoskodtál rólam. Ezért volt olyan éteri a gyönyörűség, amellyel félholtan megajándékoztál. Melletted minden egyszerű volt, érthető. Kisimultak a dolgok. Élhető volt a hétköznap és tapintható az öröm. A boldogság úgy törleszkedett hozzánk, mint egy hálás, elégedett cica. Mondhatja egy középkorú férfi, hogy árva nélküled? Mondhatja, hogy elvették tőle a fonalat, melyet pontosan követve helyes ösvényen jár? Mondhatom, hogy te haltál meg, de én jártam rosszabbul? Igen. Mindezt elmondhatom. Már nem olyan barna a gesztenye. Az ölelés soha nem lesz megnyugtató és lágy. Soha nem fogok a szerelemtől remegve úgy vigyázni kicsi asszonyi testet – mert nem a tiéd….

Tudod, akkor én nem búcsúztam el tőled. Nem akartam. Nem gondoltam én azzal, hogyan megy ez majd. Mi lesz velünk, meg találkozunk-e ?
Ezt senki nem tudhatja. A tudatom fényesen kiírta a fejembe, egy dolog fontos:- találkoztunk, szerethettelek, szerettél, gondomat viselted, gondoskodtam rólad, ameddig lehetett, s ahogy tőlem tellett.
Lehetséges, hogy „azóta” kimondtam már: - Szeretlek! – másnak, másoknak. Mondani kell valamit, mert különben az ember teljesen magára marad. Én nem tudok úgy meglenni, hiszen nincs fonál…

Ezt azért mondtam el neked, hogy tudd. Tudom, hogy tudod, de valahogyan egyszer kell imádkozni. Nekem csak így sikerül.
Amikor a négerek templomában voltam, ott megérintett a megszelídített isten, aki belátó és bölcs. Ott megértettem valamit. Ott meg tudott nyugodni a bolyongó lelkem. Igazából – csak úgy vagyok és történnek velem a dolgok. Irányítani nem akarom többé, legyen, ahogy lesz.
Valahogy olyan vagyok, mint egy vak ember, aki sötét szobában él.
Egyszer eljött hozzám a nap. Beragyogott mindent, de mindent és egy rövid ideig gyönyörű volt a világ. Színek és fények voltak, csodás árnyékok, megteltem örömmel. Láttam, ahogyan rezdül egy gyenge kis zöld levél. Átéltem, milyen egy madárszárny surranása. Esőt is láttam, utána szivárványt. Aztán egy nagy, sötét kéz visszahúzta a függönyöket.
Eltűnt a fény és én kóborolok a sötétben. Néha érezni vélem a gyöngyvirág illatát, arcomhoz súrlódik kis bólogató harangja.
Ennyi örömem maradt. Valószínűleg, ilyenkor meglátogatsz, KEDVES.

Folytatás >>>

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man