Elmondom neked…

…hogyan folytatódott az életem, miután téged betettek a földbe. Lakásom nem volt. Az 5 éves kislány kezét fogva a sírodnál esküdtem meg, soha el nem hagyom őt, történjék bármi. Nem hiszed el, én sem hinném, ha idegen ilyet nekem elmondana – a kicsi kislánnyal két évet csöveztünk. Szénhalmokon aludtunk, uszodában fürödtünk. Mindenhol velem volt. Ez volt az egyetlen jó az életünkben – együtt voltunk.
Nagyon megviselt mindkettőnket ez a két év. Annyira kilátástalan lett minden, megkértem egy ismerősömet hozzon össze bármilyen magányos asszonnyal, aki egyedül neveli a gyerekét. Elveszem feleségül. Becsülettel fogok dolgozni. Így nem bírom tovább. Megismerkedtünk.
A molett asszonyka kedves volt. Kicsit furcsa, de ezzel ott, akkor nem törődtem. Egy presszó asztalánál elmondtam neki mindent. Nem ígértem, hogy szeretni fogom. Megkértem a kezét és próbáltam meggyőzni, szépen megleszünk. Kértem őt, nem akarok több gyereket.
Elfogadta. Összeházasodtunk. Eleinte nem volt semmi kirívó. Álmatag lényét elfogadtam, olyannak, amilyen. Öt hónap múlva közölte:- Gyerekünk lesz, ugye örülsz ? – Most erre mit lehetett mondani ?
Megszületett. Volt én gyerekem, te gyereked, mi gyerekünk.
A szülést követően egyre furcsábban viselkedett. Első halálba menekülését időben kimosták a gyomrából. Megmenekült. Akkor tudtam meg, artista volt. Kiemelkedő. Leesett, csigolyatörést szenvedett. Soha többé nem folytathatja a pályáját. Nem született háziasszony alkat. Második kísérlete már nyomósabban esett a latba – itt is volt feloldozás.
Akkoriban már görcsösen féltem, minden nap, mi vár otthon. Két kisgyerek és egy csecsemő volt napközben a gondjaira bízva. Valakinek pénzt kellett keresni. Nem őrizhettem egész nap, pedig a rossz sejtelem már a gyomrom legmélyén fészket rakott. Bevallom akkor már szolidan ittam, mert oldani kellet az állati félelmet. Ha beléptem a lakásba és meghallottam a hangját, egy mázsás kő esett le a szívemről. Érezte rajtam az enyhe alkohol szagot. Soha nem szólt érte. Soha.
Zavarosabbak lettek a gondolatai, feledékennyé vált, de még bírta.
Én minden lelkifurdalás nélkül szerettem- ami megmaradt belőled – a kislányunkat, az együtt eltöltött mini- mennyet és legfőképpen az emlékképeket, amiket őriztem rólad. Nem volt ez csalás. Mindent elmondtam a másiknak rólad, ott a füstös presszóban. Mindent.
Egy hűvös napon megyek hazafelé. Csődület az utcán. Jézus Isten!!
Egy szál bugyiban állt az ötödik emeleti ablakban. Mint az eszelős,rohantam fel. Hármasával vettem a lépcsőfokokat. Patakokban csurgott rólam a halálverejték. Fölértem. Emlékszem élesen, még visszanézett rám. A szemében világosan láttam, bocsánatot kér, sajnál, s ami a legszörnyűbb: TUDJA, MIT CSINÁL ÉS MEG FOGJA TENNI!!
Odarohantam. Még éreztem a karjának érintését. Nem tudtam megfogni.
Ledobta magát. A csecsemő aludt. A két másik kapaszkodott az ajtófába és hangosan vacogott. Nem vigasztalhattam őket. Várt rám a halálvágta.
Most már lefelé. A földön furcsán kibicsaklott tagokkal feküdt. Szinte teljesen meztelenül. Nem érdekelt, hogy nem szabad ilyenkor már hozzányúlni. Valaki mentőt és rendőrséget hívott. Ölembe vettem a tetemét. Ölelésemmel takartam el amit lehetett, mert bámészkodó akadt bőséggel. Ahogy így védtem, hallom a tömegből:- Rohadt gyilkos, van pofája csöcsörészni!- Ha nem ő lett volna fontosabb – biztos hogy kiemelem a rohadékot és pépesre verem a pofáját. Őriztem őt és rád gondoltam, segíts, valahogy segíts rajtam, hogy kibírjam. Végre letakarták. A mentő nem vitte el. A fekete autót meg kellett várni.
A rendőrök fölkísértek, alaposan körülnéztek. Beidéztek kihallgatásra.
BIZONYÍTÉK HIÁNYÁBAN HAGYTAK SZABAD LÁBON.
A két vacogó csöppséget ágyba tettem. Melléjük feküdtem, ne féljenek annyira. Mélyen álomba zuhantam. A sok hónap rettegése most kijött rajtam. Hajnalban csurom vizesen ébredtem. A zuhanását álmodtam.
Cigarettáról cigarettára gyújtottam. Tudod, hogy megy ez, temetés. Koszorúk, gyászbeszéd.

Ott álltam fiatalon, elveszetten, most már három kisgyerekkel, szálegyedül .- Ezért felakasztatlak, te rohadék! – sziszegte valaki a fülembe ott a temetési szertartás kellős közepén. Elszakadt a film.
Nem tudom hogy tették a földbe. Nem tudom hogy kerültem haza, ahol a szomszéd vigyázott a gyerekekre. Valószínűleg végig te vezettél, kézen fogva. Nem voltam harminc éves. Másodszor lettem özvegy, immár három gyerekkel. Itt nem volt gyöngyvirág illat a lelkemben. Félelem volt az aljasságtól, féltettem a gyerekeket és semmiféle kiutat nem láttam a nehézségekből. Ekkor úgy éreztem, veled eltemettek ott, akkor engem is. Ez valaki mással történik, ez nem is lehet igaz. Egyetlen mentségem, hogy ezt a szerencsétlen házasságot megléptem: - a két év alatt annyit fáztunk, annyit kibírt az az ártatlan kislány velem,hogy végre biztonságot akartam neki. Hálás voltam a befogadó asszonyomnak, de nem tudtam neki semmit nyújtani. Bár van egy olyan érzésem – nem tudtam volna olyat kitalálni, amivel visszatarthatom.

Ez történt utánad, édes kicsim. Nem tudom...semmit nem tudok már.
 

2005. 08. 27.

<< Főoldal

2005 Minden jog fenntartva thao & fly man