SZÉPSÉGES, SZOMORÚ, VAGY JÓKEDVŰ EMBERI TÖRTÉNETEKET SZERETNÉK ÍRNI. NEM TUDOK. MEGÁLLOK A BETŰIM ELŐTT. NAGYON - NAGYON NEHEZEMRE ESIK …
PEDIG NEM SZOKTAM NYÁVOGNI !




Most sem teszem tehát. Kivonulok „az erdőbe”. Most úgy igazából nem tudok, mint Csokonaink tette. Üldögélt a fák alatt tanítványaival. (GYALÁZAT!!!) Rá is pipáltak. ( NAHÁT!!!) És szóba jött ott minden, ami fontos, értelmes meg szép. A nemes városi fafejű tanácsosok, meg a padlóba ragadt kollégiumi vezetés csak a „nem – szokványost” látta.
Rá is verték Mihályra az egész rebelliót. Sokat nem lehetett piszkálni, mert 32 évesen elment oda, ahol már csak értelmes dolgok történnek.
Hogyan megy ez és ott? Nem tudom. Még nem voltam ott. (Sajnos).
A szívem azt súgja – JÓ LEHET.
Értelmét veszti az értelmetlenség. Kihullik a foga a galádságnak. Szellemiségünk legjava pedig biztosan nagyon jól megfér egymás között, alatt, mögött, mellett – szóval említettem, még nem jártam ott.
Azért kell hinni az ÉRTELEM fennmaradásában, diadalmas éltében örökké, mert pillanatnyilag ez az egy gondolat nyugtat meg sok embertársamat, velem együtt. Ezzel a hittel lehet még a „dolgokkal” terhelt lelkeinket cipelni.

 

„Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök hegedűt…”
esett kétségbe Nagy László,
az áldott.
Sejtette már ő
ezt a világot…
Sejtette jól, hogy
nincs az rendjén mégse,
hogy így kell-e élni,
és becsülve lenni.
Sejtette, de nem
Ágált ellene.
Írta a verseket.
Becsülte költő asszonyát,
S csókolta a jövő század
Fura orcát viselő
Ember - hadát.
Tőle megtanultam
Hevesen, s jól szeretni.
Könyvet, betűt,
Embert, állatot.
„Lacink örvendte a versírást”
mondta édesanyja egyszer.
Most nekem ez is –
Bár nem úgy, mint neki –
Csak megadatott.
Csokonai, Nagy László,
Megannyi más csoda
Utódai lennénk, emberek!
Két marokkal kéne
Fogni, védeni, jobbá
Varázsolni ezt az
Ezerszer áldott földet!
Békéjét megóvni,
Büszkének lenni,
Hogy ez mind a miénk lehet!
Eleink arcát megbecsülve élni.
Hozzájuk méltón, bátran,
S nem lealjasulva félni.
Megdögleni, mert eszetlen
Aljadék csoport ezt akarja.
Temesse sáros föld az arcát,
Ki mivelünk ezt és így teszi.
Ember a másikat csak úgy
Meg nem ítélheti.
Ha galád, garázda, élet
Ellensége – az védelem,
Büntetni, ki súlyos kárt okoz!
De bólogatásra késztetni,
Rubrikát húzkodni –
Röhögség és embertelen.
Hol a méltóságunk?
Erőnket tán a cica vitte el?
Akkor fizessük meg
Az ostobaság sarcát,
De a szégyen a gyáva
Arcról soha ne múljon el!
Akkor cipeljük gyávaságunk
Súlyát, s ne panaszkodjunk.
Akkor jöhet kórság, földünk
Kihal és elvadul.
Nem tudjuk, jönnek-e majd
Miutánunk újak, kiknél
Nem furcsa, ha az ember

Örömet tanul…

 

ÉPP ESIK…


DE EZ MÁR TAKARÍTÁS.
RENDBEN KELL VÁRNI,
HISZ JÖN MÁR A TAVASZ.
ÉRZEM A SZÉLBEN, AMIKOR
HAJLANDÓ FÚJNI VÉGRE.
MEGBÉKÉLVE NÉZEM
A SOK ÉGI VIZET.
EBBEN AZ ÉVBEN
SOKMINDENT LE KELL
MOSNI. EZT A FELHŐK
TUDJÁK IS UGYANÚGY.
SEGÍTSÉG EZ ÉS ÁLDÁS!
OLY RENGETEG VOLT MÁR
KÖRÖTTÜNK A SZOMORÚ
FÁJÁS!
FAGYHALOTTAK, KICSÚSZOTT
JÁRMŰVEK, BENNÜK VÉTLEN,
HALANDÓ EMBEREK, KIK
ÚGY MARADTAK OTT, HOGY
MÉG GONDOLTÁK ELŐRE
LELKESEN A SOHA –
HOLNAPOT!
SEGÍTSÉG KÉNE IDE,JÓ NAGY
MELY MEGRÁZNÁ RENDESEN
SOKAK FEJÉT. ELÁDÁZULT,
HÜLYE GONDOLAT HELYÉBE
BELÁTÁS KÖLTÖZVE A FEJEKBE,
S SZÉPEN BEKÖLTÖZNE MAGA
A BÉKE…
JÓ LENNE, FÖLSÓHAJTANI,
TAVASZT VÁRNI, GONDOLNI
OKOSAT, KEDVESET, ÉPÍTENI
TERVEKET, AZTÁN
MEGVALÓSÍTANI MINDET.
ÉRTELMET ADNI A HOMÁLYBA
HULLOTT, SZEGÉNY, ÁRTATLAN
JÖVŐNEK.

 

HOGY FOGOK ELSZÁMOLNI


NELLI BABÁNAK, AMIKOR
MEGOKOSODVA KÉRDEZI:
MAMA, TE ÍGY AKARTAD?
S NEM FOGOK TUDNI
FELELNI RÁJA, MERT MIT
MONDHATNÉK? EGYEDÜL
GYENGE VOLTAM, ÁRVA…
SZÁNALMAS BETŰIM
KÖNNYTENGERÉVEL
KICSIT MAJD IGAZOLHATOM,
AZT, AMI MAGYARÁZHATATLAN,
S LEGBELÜL BIZ NEM A
NYUGALOM…
TUDOD, NELLIKÉM, MAMA
CSAK EZT TEHETTE.
ANNYIT, AMENNYI LEHETŐSÉGE
VOLT, AZT HASZNÁLTA
BŐSÉGGEL, DE EGYEDÜL NEM
BÍR MEG A CSILLAGOS
ÉGGEL… ILLETVE AZZAL
LEGINKÁBB, DE AZ EMBERI
GYENGESÉGGEL EGYEDÜL
NEHÉZ. NEM MEGY, CSAK HA
MELLETTEM ÁLLNAK MAJD
OKOS TÖMEGEK ÉS TUDJÁK
A JÓT…
NELLIKÉM ÉN EZT TEHETTEM
ÉRTED, ÉRTETEK, AMI VAN,
FÁJ NEKEM, DE BÍZOM A
TISZTA JÖVŐBEN, S ABBAN,

HOGY A SZEMEDBE NÉZHETEK..