Farkasunk ( az ordas ) kint sompolygott az erdei tisztáson. El volt keseredve az istenadta, mert mostanában sokat gondolkodott. Minél többet járatta fejében az agytekervényt, annál szomorúbb lett vala.
Mi a házsártos fityfenének vagyok én mindenki ellensége, rettegett tyúk- és kacsazabáló – meg egyáltalán? Ez nem fért a fejébe. Meg tudom érteni szegényt. Esete nem egyszerű.


Akkor, ugyanis, ha állatkertben lakik, enni kap. Elfogadja szépen, nyugton van. Szabadsága ugyan szemernyi se, de van mit enni, majd hülye lesz leszaggatni gondozója fél karját! Nincs is rá szüksége, mert nem éhes, mellesleg jól ki is lőnék. Azzal az evilági létből átszenderülne dögkút - töltelékké. Szomorú perspektíva. Ha viszont szabadon él, nem ehet túrós csuszát, sem mézes puszedlit, mert nem úgy teremtették.
( Mellesleg nem is főzi – süti meg neki senki, mert asszonyával csak a faj fenntartására kódolódtak, ebben a tartományban viszont vadászat szerepel és nem pediglen háztartástan…)
Most jövök én a magam egyszerű, szabolcsi paraszt fejével ( melyre igen erősen büszke vagyok, hogy oda születhetni volt szerencsém ). Eléveszem hát az elébb említett csavarost és gondolom tovább az elmondottakat emberre lefordítva. A fordítás a gyengém, egye a máz, mert valahogy igen szerettem cselekedni, akkor is, amikor csak passzióból tettem. Ígyen válik a fordítás életszemléletté. Nemcsak szavakra korlátozódik, hanem emberi viszonylatokra, történésekre is.
Az állatos példát nagyon jól át lehet tenni „ emberesre”.

Akkor mi van? Semmi más, mint végig gondolni az alábbiakat.
Mi emberek már igen magasrendű élőlényekké fejlődtünk. Nem kell csatangolnunk. Élelemért sem kell gyilkolászni. Lehet rendesen viselkedni. Hasznos, örömteli, jó munkákat elvégezni. Ez örömet szerez annak is, aki elvégzi, annak is, akinek ez hasznára, egészségére, örömére válik. Ezért fizetést, bért, megélhetési lehetőséget kapunk.
Otthon lesz belőle, vacsora, meg könyv, kisbabának ruhácska, meleg és meséskönyv. Az én társadalmamban senki nem akar többet az elégnél.
Mi az elég? Kérdezheti joggal bárki? Elég számomra az, amit át tudok látni, be tudok osztani, amitől elégedett kis családom arca. Amiből természetes, hogy fenn tudok tartani egy épelméjű autót ( gyémántos berakás kicsukva ). Amiből el tudom vinni nyaralni a családomat, sőt ünnepi alkalmakkor vacsorázni akár! ( Ne az a szegény asszony dögöljön bele az ünneplésbe, mert már két napja leülni nem volt ideje.)
Töredelmesen bevallom, három évig külföldön éltem. Meg is adták az állampolgárságot, mert abban a helyzetben járt és mert a környezetemnek nagyon tetszett, hogy mindenért keményen megdolgozok. Megbecsültek. Ezt, ha letagadnám, hazudnék. De engem annyira vonzott a földem, hogy hazajöttem, mert nem tehettem mást.
Ezzel megváltottam a jegyet a szolid éhendöglésre. Nem így történt.
Rólam gondoskodtak rég holt kedveseim, akik minden öltéssel, minden kapa és ceruza lendítéssel hozzátettek előre az erkölcsi takarékomhoz.
Így elégedetten azzal, ami van, meg tudok élni. Nem kell az utcára menni. És – nem fáj, hogy az én kemény munkámat majd talán a gyerekeimben fogják megbecsülni. Sőt – talán örülök is, hogy én is hagytam erkölcsi takarékot számukra. Civilizáltak vagyunk tehát. Mesterséges erőszakkal nem vágyunk vissza az erdőbe. De mi nem a gondozó jóindulatának vagyunk kitéve – lesz-e etetés, vagy sem.
Én ilyen idilli marha vagyok. Ha lehet, nem is kérek érte bocsánatot.
Nem gyűlölök én senkit, akinek sok van, fenét. Csak soha nem fogom megérteni:- AZ, AMI MÁR FÖLÖSLEGES, NEM KELL, NEM TUDOK MIT KEZDENI VELE – AZ MINEK?? De én nem állítottam, hogy én nagyon okos ember lennék. Egyik igen kitűnő barátom, Forrest Gump sem állította soha, hogy ő okos ember lenne. Mégsem láttam nála hűségesebb, tisztességesebb, rendesebb embert életemben! (Pedig 70 alatt volt az IQ-ja!!!) Mellette nem égett meg a bajtárs, ő végrehajtotta, amit mondtak neki, pontosan - DE SOHA NEM SZERVILISEN, HANEM TISZTA ÖRÖMMEL. Amikor pedig a szerencse rengeteg pénzhez juttatta, adott belőle ide, meg oda egy jó csomót, mert „ a mama azt szokta mondani, hogy a többi csak „fennhéjazás”. Pedig az annyi pénz volt, hogy csak egy nagyon számítógéppel lehetett kiszámítani. Den hadnagy azt mondta, nem kell vele tovább törődni, így Forrest Gumpnak esze ágában sem volt tovább törődni vele…


Nem vagyok én se Andersen, se Rémusz bácsi, se Panglos. Én egy – viszonylag normális - ember vagyok, aki tudja jól, hogy ez az álom marhaság, mert nem fog megvalósulni soha. Csak szeretné, ha valamennyi jutna mindenkinek. Olyan szép lenne ! Komolyan.
Jelenleg attól tartok, valaki, aki nagyon be van szorítva, le fogja szakítani a gondozó karját…

PEDIG MEG LEHETNE AKADÁLYOZNI – ESKÜSZÖM !