Nekem a sors szavakat adott a számba. Ki kell mondanom őket, ez a hivatásom. Meg az is, hogy csakis az igazat, a színtiszta igazat. Úgy segítsen engem az általam tisztelt, mélyen hozzám tartozó, 33 évesen kínhalált halt szelíd férfi, akinek jóságát, kérlelhetetlen bölcsességét nem bírta el a sárból gyúrt emberiség. Ki is végeztük, ocsmányul, méltatlanul. Most meg az ő nevében hatalmas katedrálisokat építünk… Nem fogom megérteni ezt sem, de nem tisztem ennek a megítélése.

A két előző heti „ vezércikk „- nek csak és kizárólag valóság volt az alapja. Petőfiről írásos, megfellebezhetetlen tanulmányok szólnak. Előttünk áll, tárva, fölfoghatatlan munkássága – 26 életév termése – valamint a segesvári csata szemtanúi, akik LÁTTÁK ŐT HOLTÁBAN.
Ezért fölösleges orosz földön női tetemek kihantolása… De már ez a hisztéria is elmúlt.

Az esztergályossal magam beszélgettem egy padon. Szoros baráti körömben dolgoznak segítők, alkoholbeteg gondozók. Ezt azért mondom, hogy tudom, mit beszélek. Levegőbe durrogtatott petárdákat tőlem nem hall senki. Kényes vagyok az igazságra. Mániásan kényes.
Dolgozni, alkotni, létrehozni valamit: - na ez az én pártom. Mást nem ismerek és nem fogadok el. Belefolyni sem voltam hajlandó soha. De:
„ Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet”- vallom József Attilával.

Zárásképpen megidézem földim, mesterem, a megismételhetetlen
Móricz Zsigmond szavait a „Sárarany”-ból. A végletekig alázott, nyomorgó, sokgyerekes tanító, nagygazdák cégéres célpontja
„megutálta az utálatot”. Ez nagyon nagy szó, ez sorsfordító érzés.
A szabolcsi ember különleges retorikai készséggel van megáldva. Remélem, ma is. Régen, az én gyerekkoromban és Móricz Zsigmond életében még feltétlenül.
A szabolcsi ember úgy súlyozza a mondandóját, hogy hangsúlyosan, jól elhelyezetten ismétli egyazon szavait. Retorikai szóismétlés. Hatásos!

Velem is ez történt. Megutáltam az utálatot. Irodalmi lapot csinálunk.
Itt csak és kizárólag az EMBERI TÉNYEZŐ kapott hangot, két cikk erejéig. Több nem lesz, mert még az a látszata lenne, hogy ki mellett és ki ellen… Ezért nem lesz több, mert nem tudom, ki kicsoda. Nem is akarom tudni. Én már megharcoltam a magamét. Bele is haltam kicsit.
Megmaradt a klaviatúrám. Azon mindig meg fog jelenni az, ami fáj nekünk, mindőnknek. Meg fog jelenni, az, ami bánt, mindőnket.
Meg fog jelenni minden szép és értékes, ami csak tőlem telik.

DE SZÓCSŐ NEM LESZEK SOHA !!! AZAZ, LESZEK : SZÓCSÖVE A MAGÁTÓL NEM KIÁLTÓNAK. SZÓCSÖVE AZ ELESETTNEK, SZÓCSÖVE A KILÁTÁSTALANSÁGNAK. FÖLKAROLNI. SEGÍTENI. KÖNNYET TÖRÖLNI.

EZT VÁLLALOM. MÁSHOZ NEM ÉRTEK. MONDVACSINÁLT „HELYEKHEZ” EGYÁLTALÁN NEM TARTOZOM. AZ EMBEREKHEZ TARTOZOM.
A FÁZÓ, SZOMORÚ, ELESETT EMBEREKHEZ. A VIDÁM, ALKOTÓ, TETTRE KÉSZ EMBEREKHEZ. EZ A DOLGOM. A SALAKJÁT MEG CSINÁLJA, AKINEK VAN HOZZÁ GYOMRA.
 

AKKOR SEM TILTHATJA MEG SENKI, HOGY ELMONDJAM….
VAGY IGEN ??? KI LENNE AZ ?
EZEN VISZONT EGÉSZEN KOMOLYAN ELCSODÁLOZNÉK !
TÉRJÜNK HÁT VISSZA A VERSEKHEZ, A NOVELLÁKHOZ, MERT ITT AZ A DOLGUNK!!
 

                                                     thao

NEM AKAROK



Csapdába esni.
Sodródni, kussolva,
Mit szól a tömeg!
Ember vagyok,
Sőt - homo ludens,
Ezért, barátom,
Hagyd a fejemet…

          *

Játszani szeretek,
Szavakkal, jó ízekkel.
Nekem a rövid élet
Még csupa talány.
Nem ismerem az
Irigységet.
Jó a szememnek,
Ha előttem ellebben
Egy ifjú, tünde lány.

          *

Korom nem szűkszemű
Sárgulásra késztet.
Öröm van bennem,
De szépek,
Kik utánunk
Jönnek még!
Nem engedem
Semmiképp elvenni
A kedves hétköznap
Bukéját, jó ízét!

          *

Ne adj a számba
Gyűlöletet, vádat!
Úgysem teszek
Ilyesmit soha.
Maradok egy kedves,
Jópofa,
Nem mindennapi,
Okos nagymama.

          *

Akivel öröm megjelenni.
Találkozni,
Nagyot dumálni.
Röhögni harsányakat, s
Idejében hallani
Okos dolgokat.
Féléves unokám
Hangosan kacag
Neki írt versemen!
Zene fülének a szép
Lüktetés, (hisz értelmét
csak később fogja fel),
Ütemét a szónak
Érti még…

          *

Nem vonulok én
Már soha, sehová.
Az ostobaság azért
Szíven hasít.
Maradok csendben.
Várom az értelmes
Holnapot.
Ami van, elmúlik,
Pernye lesz,
Semmiség…

          *
 
Kivárom hát a tavaszt,
A szép nyárt.
Írok kis balga,
S okos verseket.
Meg meséket
A két unokámnak.
Ők már tudni fogják,
Ezt – így – nem lehet.
Ezért kérlek, barátom,
Ha az vagy (?)
Csináld a dolgod, s
HAGYD A FEJEMET !