Vallomás alt szólamban

 

Munkám őrzője, barát, szerelem,
Egy személyben csak te vagy nekem.
A „barát” szent jelentése már elkopott,
Mert sok, oktalan csitri nyefegi, s nem
Érti – Istenem – mennyire nem érti!
A barátom a legféltettebb gondolatomat,
Az összes, mély fájdalmamat, a tudásomat,
A hiányaimat, a kopott, megfakult arcomat,
A kivirult ragyogásomat egyként szereti.
Magáénak tudja és nem adja, nem adja!
Se oda, senkinek, se ki nem adja, árulásként,
Akkor sem, ha érte agyonverik....

 

Aki úgy szeret, hogy nem legjobb barátja
A másik fele, az nem éli meg a teljesség
Tornyát, nem járja be a Mátra csúcsát,
Nem látja kéknek a Balatont, csak él,
Mintha élne, pedig félig vegetál, s nem
Tudja, mit csinál és nem számíthat soha
A másik félre, mert bármikor eldobhatják,
Untomiglan – untodiglan – félre...

 

Légy hát bizonyosság, templomi ájtatosság,
Rozmaringos kicsi könyv, ráncos anyóka
Ezerszer áldott, dolgos kezébe, érett szívébe!
Légy végre a megérdemelt álom, a hihető
Biztonságom, ki elesetten szeret leginkább,
Mert életében az első pillantásával megcsodált.
Az a pillantás örökre érvényes marad, mert
Szemedben gyönyörűvé avatott a pillanat.
Ezzel már nem lehet mást tenni, csak hittel
Megőrizni, akkor is, ha hervadni fogok.

 

Az Isten erős vár, de kell egy erős a földre,
Ki azt, hogy élek, megigenli, félve, rettegve,
Ujjongva, remélve, hogy ilyet az életben
Egyet kap az ember, s őrzi kincsét, s csak
A veszteséget féli...