Valami keserű átkot...

 

...formázott szívem, de
hamar megnyugodtam,
szépen...
lelkembe béke költözött,
s nem érdekelt már, hogy
nem vagy napjaimban,
kósza terveimben...
elhittem, ahogy mosolyogtál,
s én, a bizalmatlan, vakon
bíztam benned...
kifordítottam énemet, mint
viseltes kabátot, hogy elérhető,
s jó legyek neked...
soha nem szabad magunkat
percre sem feladni, jó volt
az iskola...
nagy ütéssel, de megtanultam,
végleg, jól csináltam, mikor
magamra támaszkodtam, s
nem varázsolt el szó, sem ígéret...
keménységem soha nem más
kára, puszta védekezés az
embertelen játék elől...
mivel nálam soha nem cinkelt
a kártya, jogosan várva követel
eszem és szívem a másiktól is
patyolat tiszta paklit...

 

jó a semmiben megmártózni,
néha... így nem lustul el a
tisztesség, becsület, jóság...
maradj magadnak, ne feledd,
azzal sokat adtál, hogy semmit
nem adtál...

 

játékbaba a boltban is kapható,
s ha már elvész varázsa, fölkerül
árván, kopottan – jobb esetben
egy régi padlásra...
az emberi szívvel nem játszunk
boltosat... nem veszünk és nem
adunk el semmit...
tisztességgel vállaljuk, mi nem
megy, s emelt fővel nem sérül
meg senki...

 

megbántottan vagyok elégedett,
mert amire visszanéztem, csupa
derűset láttam...
mostanság sikk elmerülni mocskos,
ködös, tisztázatlan maszlagokban...
kinek ez élhető, tegye – én sajnálom
érte őt nagyon...
saját tisztességem, nincs az a mennybolt,
amiért valaha, kényszerre, vagy önként
feladom...