Számomra már...

 

...csak az álmok hitelesek, igazak,
minden más arcát mutatta, mi még
innen számomra megmaradt...
állok, mint fehér törzsű nyírfák,
görnyesztő szélben,zöld, lágylevelű
hajam csapkod, néha elszakad az
orkán erejű ítéletidőben...
de állok még, mert gyökerem erősen
kapaszkodik, nem engedi a földet,
mely egykoron, óvón fogadta be...
derekam reccsen, de kitartok, mert
emlékszem még a napra, emlékszem
lágy, bájos fuvallatokra, mik zene és
élet – hangokat adtak, megsimogattak,
nem téptek, nem szakítottak, dajkáltak,
mint én, egykoron kicsiny sarjaimat
dajkáltam – hajdanán...

 

ugye - lehetetlen, hogy tövestül elengedj,
jóságos földem, éltetőm, helyem, majd
később temetőm, de az én helyem ez
mindenképpen...

 

ugye – lehetetlen...