Sosem fogom...

 

Elfelejteni, mikor augusztus végén
Megadja magát a nap,
Kettétör minden forró sugarat,
Teret ad a közelgő ősznek.
Ilyenkor bordós-lilák az estek.
Tapintható a bársonyos szellő,
Kellemes, mint kendő, a meleg.
Sosem fogom elfelejteni:
Ilyenkor sétáltam veled.
Léptünk után csöndben
Ballagott a béke.
Nem gondoltad te sem, hogy
Egyszer ennek örökre vége.
Ölelted a derekamat, én
Bíztatóan simogattam kezed.
Éreztem, el sosem engedlek téged...
Aztán jöttek rémes nappalok,
Jöttek álmatlan éjszakák,
Nyomunkba szegődött a halál.
Ezt nem bírtad tovább.
Hiába lett volna erre szó,
Becsukódott lelkedet nem érhette.
El kellett engedjelek,
Földrésznyi messze, mi
Pár utca csupán, nekünk az életünk.
Pedig azt hittük, lelkünk örökre
Szerződtette a biztonságot:
Neked engem, nekem tégedet.
Elvitte, mint hűtlenné vált
Augusztust a méla szeptember.
A mi körutunkon ő a beteg ember,
Ki sepreget a síró fák alatt.
Nagyon akartalak, megtartani, védeni.
Nem lehetett. Nem tudom, most éppen
Mi lehet veled.
Azt tudom, hogy a bordó-lila este
Annyira miénk lesz, mint a kettőnk
Igenje, mit a sors nem-re változtatott.

 

Csak remélem, hogy nem vagy még
Halott...