Régi álmok szövik át...

 

...a néma éjszakát, nem bántanak,
nem sértenek, csak kísérnek a
sötéten át, mesélnek rólad, rólam is,
mikor még próbáltuk hinni a semmit,
de küldtelek, sírva nem hagytam, hogy
lépted kísérje léptemet...
bölcs döntés volt, aláírtuk a magány
szerződését mi ketten, hisz otthonról
hívtál, minden ment, mint addig és –
mi gondoltuk – állandó az egész...
és megmarad, ugyanúgy – így...

 

nem maradt, mert jöttek ám a sötét
fellegek, a szívem árva, s néma lett,
hisz veled még nem is beszélhetek...
s a bajnak nagyja elrohant, s mi
szövünk sok álmot tovább, én azóta
tanultam félni, félként élni, megszokni
nélküled a magányos, üres lakást...
mert néha hívsz és eligazítsz, de nem
vagy a helyeden, bolyongsz a rengeteg
metropoliszban, pénzt keresni, életet
venni... s a legkevesebb az lett – mi van
velem...

 

a régi álmok átszövik most is a sűrű
éjszakát, s én gondolom, hogy kisüt
a nap, s a dolgoknak ésszerű rendje
akad és mi élhetünk együtt, tovább...
higgadtan, bölcsen, mint fény a kilincsen,
nem kérdezve, de felelve azonnal, ha kell,
oh éjszakák, oh élet – álmok, ne bántsátok
legalább a tárgyilagos, mindig magányos,
megszokott, régi szobát...