Pántlikázva halad...

 

...a vándorút előttem,
nem kell figyelnem, hogy
az irányt valahogy elvétem.
Arra kanyarog, amerre pont
nekem menni kell, hátam
mögött jóságos léptekkel
a fiam, s a jóisten csendesen
figyel...

 

Ügyelnek rám, hogy vétlen
botlással bajom nehogy essen.
Nekik fontos még a létem, s a
ténykedésem, mert még itt
adtak dolgot, mind a ketten...
Egyikük szereti, hogy tudjon
engemet, a hatalmas meg
vezeti a papíron a kezemet,
mert általam üzen, int, s ha
csak ketten hallják, már
megérte, ezért vagyok én
a küldött, ki a szót
kimondja helyette...

 

A kétféle bizonyosság táplál.
Erőt ad és éltet, nem kell már
komolyan venni ostoba, földi
büszkeséget, a bántást meg
lerázni, lazán, ahogy vizet
eső után a kutya...

 

Nem szabad keseregni,
Feladni, hiszen a dolog,
Mi adódott, felemelő,
Hordozni a büszke
Tisztesség maga!