Nem tudok, ne kérd
Kajla, idétlen, formátlan
létbe,
Kérlek szépen, ne taszíts, a
Szerelmedet pajzsként elébed
Véve. Nem tudok már átültetve,
Új talajt szokva élni, mintha nem
Történt volna semmi.
Az én kezembe azt a
bizonyos
Lámpást, bizony belétette az Úr.
Utat mutatok vele, sebeket kötök.
Így nem lehetek mocsokkal terhes,
Patyolat – gyolcs lehet csak, amit
Élek, s magam teszek, s fogok.
Ábrándjaid szalagjai túl
nyúlékonyak.
Messzire érnek, sokat elbírnak, tudom,
Én ehhez kemény vagyok, de attól még
Nem lehetek rongy, mert így kényelmes,
Mikor lehúnyod a szemed és ami velünk
Történik, tisztán – valósnak hiszed.
Engedj békén elmenni,
hiszen nem létezik,
Hogy mindenki csak fal mellett sündörögve,
Fél szemével a másik oldalt lesve él – nehogy
Jöjjön szembe valaki, fejedre a „ bűnt” olvasni,
Elárulni téged, ott, ahol ezt nem akarod.
Csak tisztán, szemből- szembe nézni, nem
Lesütött pillákkal, lopakodva élni...
Számomra az egyetlen,
járható állapot!