Nem örültem így még...

 

...hideg, barátságtalan tavasznak,
kimenni nem jó, a növények meg
elárasztanak természetellenes, dúló
bujasággal, hisz nekik jó ez, a hol itt,
hol ott nedvesség, kicsi nap, megint
égtelen boltozat, s nőnek az égig,
ők tudják – én beburkolom így
magamat...
el kell gondolkodnom a szerelmen,
de olyanon, mit az ember szájában
hordoz, mint kölykét féltő kutya...
el kell gondolkodnom, miért
sodortatunk ide, ahol vagyunk,
s akit szeretünk, mért sodródott
amoda...
megkérdezem magamat, a leges-
legszigrúbb bírót, hogyan teszek
itten igazságot és mi a jó és mi az,
amit nem szabad, s a nem szabad
az súlyos ár, emberbe kerülhet,
mert szerelem tán áldozható, de
emberáldozat - az olyan kannibál,
az mihozzánk méltatlan,
nem való...
megkérdezem, van- e jogunk
átvinni a szerelmet a tulsó,
meredek partra, felcipelni,
lenyalogatni, melegbe rakni,
nagyon – nagyon vigyázni rája,
úgy, ahogyan soha nem vigyázták,
úgy ahogyan csak útfélre dobták,
s csak elfogadtak –de nem értették
milyen nagyszerű adni...
akkor most ezt az egészet ott kell
hagyni, mert konvenció, mert
félelem, mert meggondolás,
mert képtelen, mert kötelesség,
melyen folt nehogy már essék,
s aki a „kötelességet” elfogadja,
érdemesítve van – egek atyja??

 

Leteszem a pennát, mert más helyett
Megmondani – nem tudom, magamat
Meg már nagyon- nagyon régen tudom,
Mert a szerelmet követni kell, lehet.
Nem kell okozni bődült sérelmeket,
De egy ingben is ki kell a fagyba állni,
Csak őt szeretve, csak őt vigyázni, s
Ha később felejteni tűnik, hogyan
Szerették, tudom, ordítva – ha
Elhagyom, visszajön még és elismeri,
Bánja, ha rajta múlik, visszacsinálja,
De addigra az egy ingben lefagyott
A szívem lába...

 

Láb nélkül, magányosan, de tisztán,
Mint a megváltó feltámadó- ruhája,
Megyek, mert elérem, hol lakik a
Megérdemelt, egyetlen, fölkent
Szerelem és tudom, hogy vezetnek,
S jogomul, okkal adták a csodát,
Képességet, hogy fölleljem, hogy
Átöleljem és betakarjam,
Szívem vörös
Köntösében,
Legbelül...