Nem bocsájtok meg...

 

...de nem haragszom,
nem dobálok kenyérrel,
kővel sem riasztom a
benned dúló rettentő
békétlenség emésztését,
szemlélem tehetetlenül.
Sajnállak, mérhetetlenül,
de kezemből tér s idő
lassan, de biztosan
kicsúszott...

 

Ne reménykedj, nem
váltalak meg, mert nincs
hozzá hatalmam – hisz
nem akarom, érdemeid
elismerése mellett
holmidat – lélekben
az utcára rakom...
Benne sok színes szó,
minek alja nincsen,
hiszen fogásod sem
igaz az ódon
kilincsen...

 

Félem a félelmed,
nem akarok rosszat,
de a jót nem látom...
de nagy átok ez nekem,
el nem mondhatom,
meg nem másíthatom,
csak megértem...

 

Ha majd minden
visszavonhatatlanná
válik... ha a párnád
nehéz párát zihál,
a tested meg közben
dideregve fázik...
Csak a szépre gondolj,
minden csuda, édes
percet mutasson meg,
mint tükör, a szíved,
ettől majd megnyugszol,
talán el is andalodol,
s nem félsz, hogy
sötét...

 

Hidd el nincsen sötét,
csupa fény van és csupa
béke, virágzik szántóföldre
égre, tehén okos fejére...
Körforgás ez, melyben
fontos pontként mindőnk
elengedhetetlenül része
a nagy EGÉSZ-nek...
Bennem, benne, napba,
holdba, csillagfénybe,
virágporban tobzódó,
kacagó, részeg, bolond
méhecskébe – ebbe
mindbe belezárt az
Úr kegyelme...

 

Nem kell félned,
Ott már, ami nem
Tudom, hol van,
Csak érzem, nagyon,
Nincs semmi más,
Csak –
BÉKE...