Neked én...

 

...szívem szerint száz levelet
írnék, ahogyan Forrest Gump
a kedvesének ígérte...
meg is tartotta, s jó lelke nem
igazán bánta, hogy a kórházban,
mindet, bontatlanul kapta vissza...
hiszen addig igazán jó, míg az
ember a kedvesnek, a maga módján,
a szerelmet szépen kimondja...
ő a napi történéseket írta, lelkesen,
szorgalmasan, s hiszem, hogy minden
egyes betű aljában dalolt a fogyhatatlan
szeretet – de ő a lelke legjavát adta...
neki a mindent elmondás varázsa,
az őszinteség szépsége sikeredett...
kerekre, igazra...

 

én ezer, árnyalt, bűvös szót használnék,
színeket, képeket, mik rólad, s rólunk
festik a végtelent – pedig mindig beszélünk,
mi mindent megérzünk, megértünk, de
a betű hatalma óriási – ezért akarnám
neked a papírba mélyen belevájni, hogy
soha, soha ne feledd...
ne feledd, hogy a gondolatom fele mindig
nálad áll meg, hogy ostobán mindenből
kettőt veszek, pedig tudom, még most a
másikat nem te eszed meg...
amikor verset írok, a szerelem hangjait
úgy szólaltatom meg, önkéntelenül, ahogyan
a kezdeteknél, kicsit félszegen, majdhogy
gorombán, aztán egyre árnyaltabban,
egyre légiesebben, finomabban, tőled
az irányomba megértettem és megtanultam...

 

nem kenyered a sok beszéd, ha az
érzelmekről szólna, hisz büszke vagy,
nagyon szemérmes, megforgatja a
szíved, mint a szalagos bort, mielőtt
teljes pompájában – néha – kimondja...
én többet beszélek és írok, nem kevesebb
töltéssel, csak a kimondási kényszer
énnálam sokkalta erősebb, mert félek,
esetleg – talán – mégsem érted...

 

jól van, mosolyogj, húzd össze hamiskásan
a nagy adria-kék szemeket, bólints rá, vagy
egyszerűen vond meg a vállad...
kimondtam, mert nekem így – kellemesebb...