Most szép a csend...

 

...szinte fogható, eszembe is
jutott számára néhány megtisztelő,
kedves, jóízű szó...

 

Köszönöm neked, csend, hogy létezel,
hogy csendes, éber álmaimba kedves
jóságot viszel. Eldajkálod a rövid
bánatot, mi kicsit megfájdította álmodó
szivem, zene vagy akkor, mikor nem
értem, itt belül, miért harsognak, pont
akkor, hangszeren...
Tőled tudom, hogy sokan fogják a kezem,
ennyi szeretetben eloszlik, ami fájni készül,
hiszen kiderül róla, mindig, badarság, hisz
mekkora öröm, pont, mikor egy vers készül.
Vagy éppen jóbarát küld levelet a gépen,
megbeszéljük, kinek mi jött össze, vagy
nem jött össze éppen, a másik megjavít
olyat, aminek láttán elfog a kétség, mi lesz
most velem... s vizet varázsol, gépet tisztít,
megóv minden földi bajtól, keresetlen,
egyértelműen...
A másik lelki társ, kitől súlyos és fontos
tanácsokat kérek- és kapok, a harmadikkal,
mivel hogy asszony – kicserélünk sok más,
művészi gondolatot...
Szívem közepe, aki velem dolgozik, nélküle
nem írhatnék semmit... vele össze vagyunk
nőve, mint a két fa, itt a Nagyerdőben...

 

Ezt mind végigsorolva ki bánthat engem?
Örömmel látom, hányan keresik a versem,
Mert tudok vigasztalni, erőt átadni, meg sok
keservet, „kispórolni” – ha hagyja,másnak
legalább...

 

Gazdag szívembe bakanccsal tiporni, de
ostoba, félszeg vállalkozás! Mert jönnek,
írnak, beszélnek hozzám, véd a szeretet.
Ebbe belépni templomos, szép álom, itt -

 

Nem rontunk szanaszét virágoskerteket...