Mikor hazafelé...

 

...tapostad az éjszakát,
az éjszakának minden
kihűlt, undorító, keserű
mámorát, no akkor villant
először eszedbe – mi lenne?
...mi lenne, ha mindez nem
így lenne, mi lenne, ha valaki
csak téged várna, csak téged
szeretne és féltene, úgy féltene...

 

dehogy kellenének akkor a
festett mámorok, a törött,
gipszkarton, angol-parki
ámorok, mik a nagy festők
angyal – álmait sárba taposva
merednek kigúvadt szemükkel
a ragacsos, foszló, díszletnek
sem hazudható, elfeslett, rongy
papirmasé- halomra...

 

mert ilyen az életünk értelem
és célok nélkül, ölelő, betakaró,
szerető karok nélkül, öröm,
megoldás, megváltás, örökös
figyelem, cirmos mosolyka
nélkül, mely a szeretők szája
szögletén rak fészket, oly bájosan...
ugye, nagyon soká tartott, míg
vártál, ugye nagyon nagy öröm,
hogy megtaláltál és ragacs és
keserű ízek helyett beköltözött
kiürülő lelkedbe a szeretet,
kitakarított minden fekete
bánatot, majd huncutul,
örökre –odabent,
magának
megágyazott...