Megtagadtalak...

 

...és kivetettelek a szívemből,
messze az útfélre, nem érdekelt,
tovább mi lesz veled, csak ne
halljak rólad – kerülj el engem,
messze...
és nem használt, hogy magyaráztál,
hideg maradtam, könyörtelen, ha
lett volna közös holmink, szentség,
kidobom, vagy megsemmisítem...

 

nem a vak düh szólt belőlem, csak
meguntam az örökös mázolást...
nem természetem, tanulni eszembe
nem jutott soha – hisz az igazság
kegyetlen ugyan, de százszorta
édesebb mostoha...
aztán a világ belémverte némán,
hogy manapság tisztán élni bizony
nem lehet, lekvár az élet, kondér
a lélek, s ha benne úszva lenyalunk,
egy-egy édes napszakot, legyünk
vele boldogok...

 

s most itt állok a kifosztott tudattal,
hogy eltemették, mert meghalt a
becsület,a hazug lekvár ízét nem
értem, s kérdéseimre – mivel nyelvem
nem beszélik – sosem jön felelet...

 

így nem tudom, így nem értem,
így meghalt, mi fontos – nekem...