Megfeszítve...

 

...vártam jöttödet, szepegve,
mint a boltban felejtett kisgyerek.
Nem tudtam,csak belül hittem,
idő kell, míg a sebeket kötözzed,
míg a sebeket kötözzem...
S itt vagy, hangod a régi, benne
semmi álságosság nincsen, így
nem csalódtam hiszen a mi dolgunk
alapvetően – rendben...
én elvártam, mi most nem elvárható,
te higgadt maradtál és tudtad, idővel
kiadja a szó...
mert szeretlek és te is nagyon szeretsz
engem, veszni nem hagyod, történjen
bármi álság, vagy rettenet...
talán a csinált hallgatásban, míg hagytuk
egymást saját levében főni – ezért voltam
nyugodt, mintha nem történt volna
semmi... mert, bár a hiányod fájt, a
biztonság nem veszett el soha, mert
éreztem, legbelül, én lehetek mostmár
a szívednek ösvénye, otthona...
nem veszekszel, nem haragszol, kivársz
és ugyanúgy megvagyok neked, pedig
szertelenül, kis híján, eldobtam a szíved...
ha hagynád... te nem hagyod, soha...

 

még tanuljuk... az osztályzat nem jó...
bocsássunk meg egymásnak – ez –
nagyon kemény iskola...