Március

 

Eljöttél végre, ma van az első napod,
Fúj a bolond szél, de ez már csak játék.
Nem űzheti el a meleg holnapot.
Rügyeit duzzasztja az aranyeső,
A japánbirs is készülődik, éled
A gyenge ág és egyre jobban
Nyílnak a szívek...

 

Igaz, mostanában haltál meg számomra.
Ez rosszabb, mintha így történt volna.
Mivel élsz még, de a mérésnél oly
Könnyű lettél, hogy fölborult
Maga a serpenyő is, kiborult
Minden még az is, ami talán
Szép volt, vagy
Úgy látszott...

 

Régen elengedtelek már, sőt küldtelek.
A szóból újra és újra nem értettél,
Most, hogy telibe, gorombán, de
Az igazságot percig nem csúfolván
Orcádba loccsantottam a kemény
Valóságot, beléd szorult kérdés,
Válaszolni meg –
Nem volt mire...

 

Gyönyörű, mikor születik valami, nekem
Természetes az is, mikor meghal.
Így kellett lennie, ez engem szépen
Megvigasztal, szívem elhallgat,
Nem kotorászok emlékek
Avatag, poros padlásán,
Elrontottuk – ahhoz is
Kettő kell ám!

 

Szívből kívánom, menj ki a tavaszba!
De ne rohanvást, csak lassan,
Fontolván minden lépést,
Minden látványba ájulva.
Legyen szép napod,
Legyenek jó dolgok,
Mind- mind mik
Történnek veled!

 

Csak azt, hogy valaha, egyszer,
Botor módon kitartott lábadba
Elestem, ezt a momentumot,
Udvariasságból ne tartsd
Meg, s feledd el, hogy
Valahol létezem...