Már vártalak...

 

...hangod, sajnos, színtelen,
erőtlen kicsit, mert messzi
vitt az otthontól, s tőlem
a kényszerű, megfejthetetlen,
félelem, mely nyugtalanít...
már megvagy, már nyugodt
lehetnék, akár, de terveink
tolódnak, oh, de kár...
minden napot tőlünk vesz el
a kiszámíthatatlan élet már...
s bár esküdnék, a szíveink
oly messziről is egymásnak
felel, még nincsen helyzetünk,
még bizonytalan a lét, milyen,
amikor már festettünk, s
áldott kezed nyomán majd
virágba borul minden...

 

addig álom leszel, türelmesen
ki foglak várni, mert a hitnek
bizony határt nem szab senki,
mert érzem, megértem, így
majd, ha lehet, még becsesebb
a közös kert és meleg
konyha-szeglet...

 

csak még kicsit hidd el, más
ugyanúgy megmérettetik,
csak a miénk hosszú út,
de vége annál biztatóbb,
mert ott már az örök
szeretet lakik...