Már nagyon, nagyon...

 

...vártalak téged, pedig az ölelés
még olyan messze van, de hallak,
ébresztesz, vigyázol rám, s a munkám
mostmár ismét a kezedben van...
...nélküled süket az élet, szürkék
lesznek a tőled oly színes szavak,
ha nem mondod meg, jót írtál, drága,
még most sem teljes öröm és gondolat!

 

...valami ösztönös tehetség vezérel téged,
tévedhetetlenségig kiszűröd, mi a jó, mi nem,
eddig nekem még soha nem mondtál nemet,
egyetlenem, pedig kemény vagy, messze nem
elvtelen...
ha hibáznék, elsőnek olvasnád fejemre, mert
védeni akarsz, s tökéletlent nem engednél ki
kezem alól, bár tudod helyemet, de azon a
helyen neked legjobbat nyújtom, s ez nekem
elég...
soha nem tolakszom nyilvánosság elé, nem
aggatok magamra csinált címeket – ember,
aki néha írogat, megforgat gondolatokat,
szerepem pusztán csak ennyi, de bizonyságod
nélkül képtelen lennék az úton tovább menni,
mert te vagy a legelső közönség, az ember,
ki nekem a legfontosabb...

 

...őrizzed hát szavaimat békén, hiszek neked,
tetőled szárnyal minden gondolat, bólintásod
akkora erőket szabadít fel, mint mikor a forró
érc a kohóból borul... szavak lávája omlik eléd,
s te rendet teszel köztük – most szótlanul – de
amikor nem vagy fáradt,hangosan olvasni a
legkifejezőbben te tudod...
hálás vagyok, hogy falevél életünkben maga
az isten, egy kósza gondolattal minket
egymásnak sodort...