Ma mégegyszer...

 

...de ez utoljára lesz,
elhatároztam, hogy
találkozom veled.
Meg fogsz lepődni,
milyen szép vagyok,
s hogy arcomon csak
ragyogást látsz,
sírni – nem fogok.
A nyugalmam is,
biztos, megzavar,
s a könnyed modor,
mely nem kérdez,
s nem mar, hanem
kedves, udvariasan,
de mértékkel
beszédes...

 

Asztalnál ülünk, vagy
csak céltalanul rójuk
az utcák hosszát,
mindegy, nem tudom.
Az lesz csak fontos,
csodálni fogsz engem,
megőrülsz értem, s
csak mint egy jó
mesében, a végén
jön a csattanó...

 

Nem látsz már többé,
köddé válok, álommá,
ha ez így tetszik neked.
Nem bosszú, nem ármány,
de kakasszóra eltűnök,
mint a pára, nem akadsz
soha a lábam nyomára,
megbántottál, s én elvettem
magamat örökre tőled,
nincs apelláta és nincs
tévedés és nincs új
megbocsájtás,
már hamu az
egész...

 

Szomorú, de tudom,
majd ordítva fogsz
sírni, keresni, mint
eszelős, megesz,
hogy nem vagyok,
de beletörődve,
mint a volgai szolgák,
válladra rákerülnek
nehéz kötelek.
Majd csendben húzod,
már vissza sem sírod,
csak fölfordulásig
húzod az igát...

 

s egy bájos cipőnyom
elég lesz arra, hogy
föladd az egészet,
jóéjszakát...