Ma még messzebb...

 

...kellett elmenned, bár
tudom, ez most jó neked,
feszül a damil a szíveink
között, belevág és éget, s
fáj, hogy annyi mindent,
ami segítene – nem értek...

 

én csak a szavak pásztorává
lettem, terelgetem őket, hogy
szebb legyen tőlük az elszürkült
világ, kicsi fényeket gyújtok,
szívet melegítek és neked
próbálok varázsolni száz,
apró, kicsike csodát...

 

napok óta bénán lóg a kezem,
mert lassan mindent elmondtam
már neked, mégis annyi, de annyi
szó és érzés van még, nem tehetem,
hogy némán heverjenek...
kinyújtom a kezemet feléd,
oda a távolba, biztosan eléred,
megmosdatom szívem arcod
emlékében, régen láttalak, de
eleven a képed, hisz a szívem
fényképezett le, bele is égette
magába drága arcod fényét...

 

ennyit küldök neked mára csak,
meg azt, bárhogyan bántanak,
vagy nem bántanak, veled fájok,
ettől minden feleződik, veled
égek, ettől langyos kályhameleg
lesz a tűz is...
leveszem az élét késnek, kardnak,
bárdnak, csak veled legyen
a kitartó szeretet, ne légy
magad, mindig ott vagyok
veled, s már hiszem, biztosan,
látunk még mi Tihanyt, mert
amellett eltörpül a tenger...

 

csak egy asszony vagyok,
telve
féltéssel,
aggódó,
áldó
szerelemmel...