Lehet te, lehet én...

 

...ki tudja, mit hoz a hulló idő,
mikor már nem vágysz rám,
mikor elsepri léptem a tied
szomorú porát, lehet te,
lehet én mondom, itt volt
a vége, tényleg nincsen
tovább...
s bandukolunk majd feltűrt
gallérral az őszi, ködös sötétbe,
pedig én tudom, bármennyire
bele szoktam halni, az idő
simogat, s lassan meg lehet
nyugodni...
s mikor a tényleg igazinak vélt
kedves a vállamat átfogja, bő
kabátját kedvesen, önzetlenül
a vállamra borítja, akkor nem
fogom érteni, mi volt olyan
visszavonhatatlan...
a keserűt elfelejtem és lágy,
gyümölcsös ízeket kóstolok
szakadatlan – de tehozzád
újra visszatérek, mert tudod,
az én megbántott lelkem egy
vándor – lélek, de a végállomás
csak neked...
mert megtanultam magamat
helyesen szeretni
veled...