Keresnél-e...

 

... ha durcás magányodon
lyukat váj az elavult idő, ha
nem remélhetnéd, hogy
tényleg eljövök, s tőlem
kacagós lesz a virágos
temető...
keresnél – e engem, nézzem,
hogyan nől a paradicsom
aggályosan elültetett szára,
akarnád-e, hogy a magad
sütött kenyérre nálad
maradjak – későig,
vacsorára...
akarnád-e az első, vigyorgó
piros paradicsomot nekem
ünnepélyesen, mint egy
országalmát, boldogan
átadni, akarnál-e velem
a szűk heverődön,
szerelembe fúlva
ágyba bújni...
tudom, hogy akarnád,
határa, gátja, te magad
vagy éppen, mert nem
tudod, mi, mikor fontos,
mi hanyagolható a másik
fontos kedvéért,
egészen...
nem ismered, mi a még
és a már, csak csapódsz,
magad építette falak közt,
mint eltévedt, szomorú,
árva állat...

 

nem miattam vesztettél
el mindenkit, aki fájhat,
halottra már nem
haragszunk, békéjét
simogatjuk el, szépen,
csendesen...
csodálod, hatalmas
szemeddel, miért
idegenedett el tőled
oly esztelen – gorombán,
ez az egyszeri, éteri,
megfoghatatlan,
sose – lesz - többet
szerelem...