Karomat utánad nyújtom

 

Azt gondolom, egyszer elérlek.
Tudom, hogy botorság és balga,
De a képzeletnek határt szabni
Fölös és nem is lehet...
A játék már maga gyönyörűség,
Ahogy képzelem, hogy épp
Találtalak, szorítlak forrón,
Szeretve, némán, a magányos
Szívűek nem hangosan szeretnek,
Csak átadják teljesen minden
Sóhajuk és édes gondolatuk,
S a másik, ha a szíve hall,
Megérti...

 

Ebben a csendben élünk mi ketten.
Nem tudom, mikor lesz a páros
Magány beszédes, csak úgy halkszavú,
Levélzizegésű, bársonyos suttogású,
Nem harsányan trombitás, csak
Trombitavirágos – de azt te jól
Tudod, hogy az is némán kúszik
A kapu mellett sűrűn és a vörös
Virágok sem ordítanak, csak
Belesimul bársony arcuk a
Tenyerünkbe...

 

Istenem, de rég volt, bánatosnak
Lenni azért nem szabad! Örülni,
Hogy lehet és lesz is még, langyos
Késő nyár, benne séta, virág,
Kúszó inda és bogyók...

 

Szép nyár, örülj
Majd velünk,
Ha újra lesz
Életünk...