Hogy dadogjam el neked...

 

...Hogy volt egy kopár, zöld sziget,
Nem volt azon semmi más, csak
Fagyott fű meg csalódás...
Elfelejtettem beszélni, az inget is
Begombolni, nem tudtam az autó
Hogyan megy – mi –mire való...
Az élet nagy sötét talány, mért
Maradtam, kemény feladvány.
Elszállhattam volna, mint az
Angyalok, de nem lehet,
S még itt vagyok...

 

Hogy dadogjam el neked, hogy
Nincsen arra képzelet, mikor
Megszűnsz élőlényként létezni,
Csak lilára ütött kadáver, mi itt
Maradt – magadat gúnyolni?
És nem volt ott egy erős kéz, hogy
Előre és ne vissza nézz, ezért
Tanultál mindent újra egyedül,
S nem szóltál róla, nem fogadtál
El semmit senkitől...

 

Hogy dadogjam el neked, hogy
Akkor hittek bennem emberek,
Mikor már szép voltam és hibátlan,
Elvesztettem hitem, mindenkiben,
Magában és úgy tettem, hogy ez így
Volt jó, pedig tudtam, nincs ki hozzám
Hasonló, mert megjártam a kisebbik
Golgotát és ecetet se kaptam és semmi
Mást...

 

Most itt vagyok magamat építve, újra,
Hitemet mindenki a sárba tiporta és
Megtudtam, mit teszel – úgy tedd csak,
Hogy a kezdetért újra - magad vagy,
Hogy a kezdetért újra – magad vagy!
Ezért dadogtam el neked, hogy volt
Egy kopár, zöld sziget, megfagyott
Ott még a szó, levegő, s mi hozzá
Hasonló...

 

Már nem hiszek, többé nem hiszek
És bizton vár a zöld sziget, mert
Megtanultam, a szeretet jogán,
Klímáját magam temperálni és
Sorompó nélkül is tudja mindenki,
Nem lépheti át a sziget kapuját,
Mert ki nem segít, később vádolják.
Én nem vádolok, csak bezártam és
Magányos mennybe jutottam.

 

Jöttek velem a bánatok, a saját
Örömök, amiket megtartok és
Nem adom már senkinek, mert
Volt egy kopár, zöld sziget,
Ott egyedül és senkivel,
Maradjon hát, s ha te hiszel,
Talán, egyszer belépsz majd,
S új könyvet írsz,
Új szavakkal...