Hiányzol...

 

...pedig utállak, s a hátam
közepére kívánlak, hiszen
nem felejtek és nem alku
tárgya, hogy hozzám csak
kicsit és néha voltál jó...

 

...én elmentem, csendesen,
nem maradt folt a szívemen,
csak az az átok megszokás,
hogy megjelensz, hogy hívsz,
hogy látsz, hogy ébresztesz,
hogy álmaimban részed
nem vitatható...

 

...a szerelemben is kell jellem,
de annyira hiányzik az a falat,
másodpercnyi kellem, mely
feledteti a zord valóságot, s az
életemből azt a pár villanást,
mely könnyben állt...

 

...már nem sírok és nem
nosztalgiázok, csak felveszek
egy sikkes, szőrös kiskabátot,
fénybe velem, szűk farmer a
fenekemen, s ha megnéznek,
ha kedvesen, csodálkozva,
csak úgy egy pillantást
kapok...

 

...ettől is elégedett vagyok,
mert ez a pár, röpke mozzanat
csak röpít és nem súlyos és nem
feladat és nem kell várni, órákat
terád, őrizni a vigyázban álló,
ideges szobát, hogy légy, aztán
elmenj – nem volt ez rendben...

 

...én igazából magamnak vagyok
a legjobb társaság, imádom a
nyugodt, nem ideges szobát,
hová megtérni, otthonomat
mindig felfedezni, sokkal jobb
dolog, mintha miattad, balgán,
alázottan – mert ez az – csak
időt számolok...

 

...jó, hogy voltál, de még sokkalta
jobb, hogy tékozló, könnyű szívvel
rád soha többé, már nem gondolok...

 

szabadnak lenni
nagyszerű
dolog...