Hajnalban riadok fel...

 

 

...az én helyem nyugodt,
mellettem gyűrött a lepedő.
Nyugtalan test forgását
formázza, önti néma vázba.
Elveszett egy zseniális
szerző, a szerelem, tökély
szimfóniája....

 

Elnézem a gyűrött helyet.
Sajnálom, mit szenvedett,
mielőtt későn talált, rég
várt gyémántját gyötrődve,
félve, kicsit magát is
eltemetve, kidobta a
koszos szemétbe...

 

Az árva ékkő most a hulladék
között kuporog némán, várja,
kiszedik, s akkor újra foglalat,
megbecsülés várja... csak ez
nagyon méltatlanra sikerült...
hiszen magát dobta a szemétre,
nem tudta nézni a vergődő,
csapódó, magát emésztő,
rémálom – lepte lelket...
ezért föláldozta magát,
s a törött szívben
önkéntelenül,
kéretlenül
örökre
bemart
helyet...