Ha látom sápadt arcod...

 

...szilüettjét az ablaküvegen,
mely elfeledte már, hogy itt
lakott a szerelem és nézel ki,
a tárgyilagos semmi vánszorog
lábad nyomába, a nedves, kék
kényszerű éjszakába...
s teljesen látszol feledni, hogy
mennyit nevettünk és mennyi
szerelem fért a takaró alá, s az
ódon falak közé, s a repkény
zöld függönnyel nekünk
szurkolt némán, s mint egy
kicsi színház, vagy elvarázsolt
kastély...
nincs már szemedben a fény,
mit úgy imádtam, elmentem
volna utánad, bénán, vakon,
semmibe, naptalan pincesötétbe,
csak legyél velem, szeress, ölelj,
kicsit mindig nevess, hisz bánat
annyi van...
menj hát, nem vágom le a repkényt,
csak kifelejtem a fejemből az üvegen
arcod szilüettjét és dögölj meg, hogy
így el tudtál hagyni, tudd meg egy
könnyem se hullt utánad, s a szívem
se fagyott és nem vagyok halott,
csak többé soha nem akarlak látni,
ilyen egyszerű dolog...