Ha késő éjszakán...

 

...csodára várunk, elhagyott
minden, kietlen, sötét, hisz
épp alaposan, mélyen ábránd
nélkül élünk, pedig, bizisten,
ábrándozni – szép...

 

ábrándunk tárgyát, mi, a realisták,
csillogó díszekkel aggatjuk tele,
tisztesség, jóság, hozzánkvaló
lénye betölti a pont általa
üresen hagyott lelket és
szobát...

 

aztán lassan és bölcsen, józanul
elindulunk spalettát zárni, a
kulcs odakinn már nem fordul
a zárban – itt benn fényeket,
amúgy vigasztalni, nyitunk ki...
elomlik a meleg este, lobban
kedvesen a gyertya lángja,
kontúrt rajzol a virág köré,
rávetül a porcelán vékony,
törékeny vonalára...

 

itt jön a józan ész, a nyugalom,
szinte halljuk, hogyan koppannak
a hamis díszek, s az érlelő valóság
mosolyt csal arcunkra, s nem értjük
buta magunkat, elhelyezkedve a
saját bizonyosság melegébe’...

 

végül nem baj, az álmoktól írunk
verset, s az is kedves, ha a szív
úgy árván, egy percre megsajog...
van boldogság, igen, a lélekben
lakik és igazából soha nem másoktól
leszünk boldogok...