Gyere velem...

 

...világot váltani, dobjuk ki
a szürkét a szemétbe, terítsünk
asztalt, s szívet, mind a magunk
gyönyörűségére...
elnézzük a virágon feledett kicsi
harmatot, a pufók gyümölcs kedves,
gömbölyded kis pofája is miránk
nevet, alatta halkan zene szól és
csak szemben ülve nézlek tégedet...
elmegyek a messzi időben, vissza,
amikor még oly éretlenek voltunk,
rohantunk, ki a tavaszba, s hogy
velünk mi is történik, ebből
semmit se tudtunk...

 

ma már minden világos, csak sajog
egy-egy mozdulat, már jobban csíp
a szél hűvöse, s hálás vagyok, ha
vállamra teríted a kabátomat...
mégis – nem érzem, hogy veszve
lenne bármi, mert a robbanás
bája ugyan már oda, de a mosoly
bölcsességét nem adnám semmiért,
sem azt, hogy halmozódott fejemben
sok-sok érték, s hogy teljes szívvel
élem át az élet halványabb, mégis
örök, derűs mosolyát...