Gondolok rád...

 

...mondod és meggyőzöl, ne féljek,
űzzem el az ostoba, értelmetlen
felhőt, hisz a gonoszság, bánat,
halál felettünk nem győzhet...
nem tehetek mást, hiszek tehát,
s valóban...
tulipánom szirmát kedves pára lepi,
a borult ég józan szürkéje mosollyal
lesz teli, kedvesek az emberek, s a
morcosakhoz én kedves leszek és
kisimítom a redőt, mit máshol,
igaztalan kapott...

 

mindaddig elhiszem, hogy tényleg
gondolsz rám, mert annyira nem
gondoltak, bosszúból, szánalmas
adok- kapokból, mibe bele én soha
nem mentem, csak elpárologtam,
áldjon egyedül az isten...
visszasírni nem lehetett soha, mert
a nem gondolásnak kitörölhetetlen
a nyoma, szóval mindaddig hiszek,
míg ismét túl józanok nem lesznek
a kedves fellegek...

 

ha újra félelem fog a hajnali órán
teremni, akkor már tudni fogom,
csak játék volt, szeszély, már nem
segít nekem senki...
nem leszek csalódott, csak meg
fogom köszönni a pár, csodás,
félelem nélküli napot, a nyugalom
ízét dédelgetem majd a számban,
s józanul megértem, beteg ember
senkinek se sokáig kedves, mert
unalmasak a sokat mondott bajok,
rettegések, borús percek...

 

de hálásan soha nem felejtek, mint
a bántást is, némán, soha nem említve
raktározom, így ezt a szépet, gondosat,
szintén jó mélyre elrakom...
nem veszem elő soha többé, hiszen
ami már nincs, nem is segít többé,
de a derű óráit utólag számolva –
kicsit- nagyon hálás leszek,
mindörökké, aggódó, kedves
magadra gondolva...