Fáradt a szemed és törött...

 

...csak most jöttél, s eleged van
a világból, a büdös zajból, a kócerájból,
a fölös vitából, zajból, porból, halálból...
s itt vagyok én, fehér ruhában, mely át,
meg át mutatja a csípőm, a vállam, le is
nyúzom rólad a gyűrött, nedves inget,
kádban fürösztlek, te újra gyermek és
illatos anyagokkal életet dörgölök beléd...
megitatlak hűvös levekkel, mit a múlt nyár
csordít ma elénk, barack, málna, alma
édes, hűs leve a szádba, meg az enyém,
a hűvös, illatos költemény, meg a fehér,
méghűsebb vásznak, mik befogadják a
lassan lehűlő, mégis egyre forróbb
lázat...

 

elnyúlunk, csak a kezünk ér össze és
tudjuk, miénk a világ összes öröme,
kincse, mert lettél nekem, s én ide
hirtelen betűntem neked, szíved és
ágyad telve, enyészet elmegy a rákos,
rohadék fenébe, mert mi élünk és
szeretünk, együtt lélegzünk, vagy
együtt elakadunk és lesz két boldog
porhüvely, mert halni is együtt –
ilyen szerelem után csakis együtt
szabad – és akarunk...