Fantáziám elröpít...

 

...hová, máshová, tehozzád,
a messzi északra, hová végleg
elmenve magad mögött hagytad
a görög eget, a varázsos agorát,
a tengert, sok szigetet...

 

nem akartad tovább mesés
életünket élni... ma sem tudom
igazán, mi zajlott le benned...
nem tartóztattalak, mert nem
büszke, csak balga és ostoba ki
menni készülőt erővel visszatart...

 

...engedtelek, de a szívnek parancsot
adni, biz’ nem lehet... látlak járkálni,
ahogy szoktál, nesztelen, a szobákban,
még ring, magától az árva hintaszék...
a festett lovacska szeme könnytől fényes,
beborult a gyönyörű, sötétkék, görög ég...

 

...tudom, többé soha nem foglak látni,
mert nem temagad, a szíved került
elérhetetlen messze, kinek lenne
mersze, akár kezed, vagy árnyad
érinteni... dalaim persze hozzád
fogom írni, mert e nélkül, végképp
meg kellene halni... a hangokkal
üzenek, nem felejtek, nem veszekszem,
a haragot veled szemben nem is ismerem...
még kicsit itt leszel velem, aztán – talán
nem ordít majd idebenn a fájdalom,
szelidül a könny, ha rámborul az ég
összes csillaga... de tudd:- vagy, voltál,
valahogy mindig leszel...
a szerelem elment veled, de itt vannak
az égő, soha ki nem hunyó, lelki
lábnyomok és szívemen a
sötét fellegek...

 

Hommage ’ a Leonard Cohen