Évszakos vers

 

Ölelj át, utoljára,
Mintha szeretnél.
Simulj a karomba,
Én arcomat a kabátod
Mellére temetem, illatod
Beissza a ruhám, elnyomja
Saját parfümöm, s téged
Eltesz, szépen, csendesen.
Mint nagymama a gyümölcsöt
Nyáron, hogy a konzervált élet
Télen csaljon túl édes ízeket...

 

Hullanak vállunkra tarka levelek,
Pirosak, sárgák, már egészen barnák,
Tudom, nem látlak többé tégedet.
Ez jó és megnyugtató, de úgy, tudod,
Mint nagymama a befőttet – hazugságnak
Elviszem bús illatod, bár már nem mond
Számomra semmit, de annyira nem kaptam
Tőled soha semmit, legalább ez az illékony
Semmi maradjon - míg elszáll, végleg –
Velem... aztán elfelejtlek, nem leszel
Emlék, sem valóság, álom, no
Az meg hogyan lehetnél?
Semmivé leszel, nem is
Létezel, hisz valójában
Nem léteztél soha...

 

Csak ezt a tíz percig
Tartó illatot,
S az ölelést,
Mely nem
Jelent
Semmit,
Add
Még
Egy
Percre
Oda...