Értelmetlenül...

 

...szeretlek, vagy tán nagyon is
értelmesen, úgy, mint a magányos
fa az erdőt, a többiek között megállva,
szépen, egy lehet a nagy egészben...
olyan gyönyörű, nagy-egész lehetnénk,
te, meg én, mi ketten, ha ez nem bántana
senkit, ha nem volnék már gyönge, mernék,
sose félnék...
ha te is tényleg akarnád, nemcsak a saroktól
fordulnál vissza bénán, saját magadat fölülírva,
egész létünket más előtt tagadva, vissza a saját
vacokba megadón bekucorodva...
ha tudnál még élni és veszíteni, mint egy mágnás,
egy éjszaka eljátszanál több élet munkáját, s egy
szál ruhában, kacagva, boldogan kiröpülnénk a
nagy semmibe, dolgozni, más életet építeni,
mint sivatagban a szövőmadár, hidd el,
elférnénk, akárhol megélnénk, mert
ügyes vagy és okos...
de nem, ne menjünk tovább, mert a valóság
sokkalta jobban fáj, mint az álom, maradj,
tedd a dolgodat, ne kövess, ne szeress,
ne láss...

 

s nekem többé, igazolásul, soha többé,
egyetlen egy szót se magyarázz...