Emlékszem...

 

...mikor megismertelek,
csak a hangodat küldted el,
s komoly, szinte vallásos hitedet
tisztességben, jóban, barátságos
emberi szóban...
emlékszel – én még nem verseket
írtam, történeteket és ünnepélyes
versprózákat, te meg szomjasan
olvastad őket, s beszéltük a szépet
az éjszakában – óraszám...
még az akkori lapomra is benéztél,
mindent figyelemmel kísértél,
ittasan hallgattad a gépen át
Cohent...
hűvös lényed fölizzott, mint okos,
tervezett japán – kertek vérpiros virága,
még, még, még, akartad a szavam
hallani, s belefutni egy számodra
teljesen új világba...

 

aztán elmúlt, mert vasakarattal azt akartad,
bár zokogott alattad a szék és sírt az ablak,
s beteg lettél, kisebesedve, lefogyva, árván,
de „veled így nem tisztességes” , rebegted,
meg azt, hogy többé nem leszek,
hiába hoztál nekem messzi földről
illatos dohányt...

 

tisztességedet én megértettem
a dohányt odaadtam, a címed
kitöröltem...
de...
hiszem és vallom, ha szögeket vernek is
a körmöm alá, ha a hajam tövestől kitépik,
ha véresre vernek, egyaránt, hogy
iszonyú tévedés, mikor
az ember
nem mer

 

marad a konvenciók balga semmijében
és elhiteti magával, hogy még él,
életet...