Elnézem sokszor...

 

...magamban a gondolataim
végtelen sorát, azt, hogy mennyire
nem hasonlítanak hozzám, a lázadó
megnyugodva – bár pányván a lelke,
de tárgyilagosan, szemlélődve él...

 

Szerettem volna maradni, aki mer,
aki előtt akadály szinte nem is létezik,
de valamit sikerült törni rajtam, annak,
amit soha nem akartam, amit be se
voltam hajlandó engedni, így esik ...

 

Most kintről röhögnek rám sanda
szabályok, aláznak, megkötik kezem,
emiatt szaladtam helyzetekbe, mikbe
máskor tudtam – ezt nem tehetem,
de saját döntést másra rámázolni...

 

Egyszóval, ilyenkor jön az isten, kihez
örökkön fordulni nem lehet, hisz van
dolga neki a világon, percenként adunk
neki éppen eleget... de ilyenkor csak
két árva szó fölszáll, valahová, mit
hinni ugyan hiszek, de sose kutatok...

 

Mutass nekem egy apró ösvényt, uram,
lábatlan lélekkel haladni – nem tudok...