Elmaradtak...

 

...az álmos, hajnali séták,
forró tűzfalak döngetik
az ordító magány halálos
nyugalmát...
Szépen indult el, valami,
a lélek határáról, csendben,
mégis – a legnagyobb érzés
esik a földre, halottan,
méltatlan pofánverten...
Nem könnyű szavakat
igaz életté varázsolni...
Csöndes szerelemben,
nem könnyű, kitárt mellel
az egész világgal szemben
menetelni...

 

Inkább a százszor megunt,
pokolra kívánt rossz, ami
legalább ganéj, de biztosabb,
mint a tisztán- tiszta angyali
fényesség, melyen veszítenénk
Júdás gyatra ezüstjét...
Hiszen el ő se bírta!
Kötélen lógott, áldatlanul,
bűnösen, kifosztva – mégis
bizonyos nekem, hogy a
megváltó mosolya szegény
lelkét magához emelte...
mocskos bűneit egyetlen
mozdulattal törölte –
légy szabad...

 

Álmos, hajnali séták még
persze lesznek, csak a
megérdemelten, igazul
fölkentnek okoznak
örömet...
aki megérti a lélek soha
nem talmi aranyát, aki
természetes lélekkel
viszi a tisztaság fehér
zászlaját...
Soha nem baj, ha valami
így, vagy úgy esik meg,
ha hisszük, hogy mögötte
a mindent eligazító kéz
jelent meg...

 

Nincs hajnali séta, bánat
sehol, egy csepp se, gondolat
se pazarlódik –érdemelte,
nem érdemelte...
egy időre fölemeltetett, mégis
a sárban foglal magának
szívesebben helyet –
szegény...
Azért mi kívánjuk neki a
„fenti” Jóságot, hogy gyávaság
dacára, egyszer majd legyen
megbocsájtva megáldott...

 

Maga ellen senki nem menthető.
Van, aki arra születik, hogy élete
Puszta, sivár, senkitől nem
Látogatott, szürke, elhagyott
Temető...