Édes keserű ének

 

Szól ez mindőtöknek, kedveseim
Élők és már régen holtak, ne legyen
Álomtalan a szívetek, nélkülem nem
Kell vacogva, magányba fúlva tengeni...
Ki a barátom, ki a szerelmem, ki bármi
Jó az életemben, van, volt és lesz talán,
Velem marad – higgyétek, igazán,
Mindörökre...

 

Mert nemcsak az a biztató, mikor mindent
Megkapunk, mint elkényeztetett, nyávogó
Gyerek a boltban. Vannak olyan kedves,
Fájó, elmaradt szépségek, mik mégis nagyon,
Nagyon kellenek, mert nélkülük kietlen és
Sivár, hideg az utca, s a gondolat – utcán
Ránk senki se vár...

 

Ezért vagytok fontosak mind, bajokkal,
Félelmekkel, belső árvasággal, egyaránt.
Együtt félni, lélekben összebújni, már
Győzelem! Hiszen nem fájunk így többé,
Úgy nagyon, igazán...
Nosztalgiává szelídül, mit nagyon
Akartunk volna, nem sikerült, de az,
Hogy elmondhatjuk,
Valami mégis, nagyon sikerült,
Mert lélekben összecseng
Szív és gondolat, mert
Akkor is fogom a kezed,
Ha messze vagy, mert
Nincs végtelen,
Egybetart a
Szeretet,
Mindörökre!