Csak a válladra hajtanám...

 

...némán a fejem s egy percre
hazudnám, hogy fontos vagyok.
Csak elidőznék néhány villanásra,
s bebeszélném magamnak, most-
boldog vagyok...
Aztán eltűnne a látomás, no persze,
de gyakoroltam éppen eleget...
Joggal lehetne kérdezni tőlem,
miért hiszek még el minden
szemetet?

 

Azért, mert hinni – az üdvösség maga!
Jóság és hit nélkül élni nem lehet, ha
Ezek ketten mellettem maradnak, akkor
Érzem, hogy ember maradtam, s nem
Húztak magukkal posványos, gennyes,
Számomra emészthetetlen, erkölcsi
Szennyek...

 

Mert hittel szeretni, akkor is, ha
„nem jár”- nekem fontos, emel mást,
ha kell, s lehet, talán így javulunk
vissza emberformára, újra, ez jó...

 

Akkor is jó, ha én ezt már
Messze nem érem el...