Bent a szívemen...

 

...szomorú szitálás, mint szúrós,
rideg, elkésett eső, nem tudok,
nem értek, nem hallok semmit,
barátságtalanul vesz körül maga
a levegő...
kívánságaim már rég lankadtan
lehulltak, mint víz nélkül hagyott
árva tulipán, kókadtan liheg egy
apró csöpp vízért, de tudja, hogy
halál jön érte és enyészet...
nincs erő, mi felhajtaná bennem
a szunnyadó tartalékokat, csak
nézem odakint a barátságtalanul,
gonoszul hideg, mégis tomboló
tavaszt...
ennyi lett volna és nincs tovább,
a tervek kezdik varázsukat lassan
veszteni, miket oly hevesen,élőn
dédelgettem sokáig, nem értelmes,
nem lehet valóvá álmodni...
mi maradt és mit vesztettem, nem
kezdem a zsugori számolást, mert
az végképp nem én vagyok, lehajtom
némán a fejemet és csak reggel van
kedvem, mikor csinosan indulok...

 

jaj, csak az ne vesszen el, a magam
megtartása, ne győzzön azért is a
kitartó gonosz, mely életem fájának
gyökerét kirágva, magának éltető
nedvet oroz...

 

nem én döntöm el ki, s mi fontos,
csak tudom, mit tettem, s mit nem,
a döntésbe belenyugszom csendben,
csak nem értem az égiek eszének
járását – odafenn...