Bekopogott udvariasan...

 

...hozzám az elmúlás, nem viselt
köpenyt, sem ijesztő, fekete-vörös
jelmezeket, nem volt rajta, csak egy
unalmas, szürke felöltő, olyan volt,
mint egy bús, utcai járókelő, kinek
fölösleges hazamenni, mert otthon
ugyanúgy nem szól hozzá senki,
hideg van és üres a lakás...

 

...néztük egymást, tudtam, ő szeretné,
nagyon szeretné átélni az én elmúlt,
már régi életem, de eljött értem, talán
így gondolta míg megyünk, addig sem
lesz majd egyedül, s udvariasan
eltársalog velem...
én elmondom útközben neki, hogy ez
a lenti cirkusz nagyon szép és nagyon,
túlságosan szokott fájni, nem szürke,
az igaz, de a színekért keservesen meg
kell majd fizetni...

 

...s ahogy így bandukolunk ketten – el,
a szürke felöltős, meg én, a megszokott,
mindig fekete kabátban, érzem rajta,
megértett engem, és saját magát már
többé nem sajnálja, mert rájött, hogy
a pár színért, percnyi napfényért
túlságos árat szabnak... jobb így a biztos,
egyforma szürke, s a fontos tudat, hogy
elkísér valakit, nap, mint nap, s hogy

 

egyedül lenni szokás kérdése, meg jó
biztonságos – úgy legalább senki se
bánt meg, jó az a szürke, nagyon is
jó – az a mindig... szürke... szürke...