Arra gondolni...

 

...nem is nehéz ám, hogy
egyszerre, csak úgy nem vagyok...
fölössé válnak a ruháim, senki
nem kérdezi meg, hol is vagyok?
...a régi, nevetős vidámság messzire
elszállt már az utcai találkozások
ízéből, mint a pára, kedvetlen,s
udvarias vagyok, pedig semmi
rosszat, senkiről nem gondolok,
csak félek, s óvatossá pofozott
a jelen érintkezési mód...

 

...én itt már nem találom sehogy
a helyem, hol a sima szót is szűken
mérik, a kedveset – szinte sehogy,
a hétköznapokból kihaltak a fáradt
angyalok, törött szárnyuk sárosan,
szomorún lelóg...
meghalt a fehér röppenés,
a béke eltörött, a szűkszemű gyanakvás
nyerte a csatát, holott nem háborúzott
senki...
innen én el szeretnék menni, mert ÉN
szégyellem, hogy a szárnyam ugyanúgy
sáros, mint a sok halott, csalódott angyalé...

 

...nem értem, hogy miért mi vesztettünk
ekkorát, miért a piszoké a nagyvilág és
miért szurkol mindenki, mint egy őrült
bajnokságon, hogy:- Lélek – kifelé !!!!
...elszállnak velem a versek is, a bánatos
lombú, ősz- szagú sorok, s mint álom előtt,
mikor már fáradt vagyok leírni, úgy vesznek
majd el örökre a szépséges, halálra ítélt,
soha le nem írt,ki nem mondott
gondolatok...