Arcod fürkészve...

 

...közelről az enyémbe fúrta magát.
Borzongató volt, talányos, valahol
végtelen magányos, ahogy előtolta
az eljövő időt. Tudtam, már nem
foglak többé látni téged, mert te
akarod csak, de én így
nem akarom...

 

Tudtam, csak percekig fogsz fájni,
csak felszínen, mint minden más,
megélt dolgodat, hogy ne hasítson
húsba – de rutinosan óvod magad!
Aztán elteszed történetünket egy alsó
fiókba, mert mániásan gyűjtesz,
nem dobálsz „jó lesz valamire”,
szegény, ezt gondolod, mert nem
tudod, mit csinálsz...

 

Egy váratlanul eljövő, kietlen estén,
mikor terád már a kutya se kíváncsi,
már kihasználni sem akarnak, nem
kell semmi tőled, senkinek, akkor
minden eszedbe fog jutni, élesen,
ordítva fájón, mint kit a kés orvul
átszúr . Felüvöltesz, mint egy
rosszul meglőtt állat, testedben
hordod majd a lassan pusztító
golyót, s véres könnyekkel fogod
elsiratni az életedben egyetlen,
ostobán eldobott,
csodálatos, soha
nem ismételhető,
mesébe illő
JÓT...