A város fölött...

 

...kósza hold kacsint,
nem biztos benne, hogy
elkísér megint – ide hozzám,
mint hajdan, sok szerelmes
órán, mikor a sóhajtást is
éberen vigyázta...

 

nem sértődik, csak a kedve
elveszett – nincs ötletem,
mivel engesztelhető – túl
hangos lett a csend, állókép
a világ, mint egy megbarnult
régi fotó... merev alakokkal,
kifeszített, örök mosolyokkal,
míg nem foszlatja őket az
enyészet...

 

talán még nincsen a mesének
vége, talán egy váratlan fordulat
happy end-et kínál, hisz megoldásnak
lennie kell ott, hol a borzalmak útján
két szív makacsul egy ritmusra üt...
vágyik a lélek, a test sima és szép lesz,
megnyugszik a szív – ez lenne e föld
legnagyobb bűne talán?

 

ha mindenki matematikusnak születik,
akkor sem kiszámítható, hogyan forr
egybe, ami egy, s válik, mint olajtól víz,
a nem egybevaló – ezért bűn a mesterséges
korlát, ezért röhejes a "nem szabad"...
a sápadt, bóklászó hold tudja a dolgát,
nekünk az útját keresztezni lehetetlen,
s nem is, nagyon nem szabad...