A semmiből egyszerre...

 

Betoppantál, arcodon a szokott
Archaikus mosoly, mely látszik
Tétovának, közben nagyon is
Ott vagy és a rezdülésekből
Méred le – hogyan fogadnak,
Vagy láthatóan nem fogadnak...
Zavarba lehetetlen hozni, mert
Legfeljebb páncélodat udvariasan
Elviszed, senki nem is tudja meg,
Hogy voltál-e itt s ha voltál, mi az,
Ami errefelé vezetett...

 

Aztán, hogy látod, nincs viharfelhő,
De megmaradt a régi bűbáj ernyő,
Fejünk fölött, mely alatt csodákat
Varázsoltunk, sétákat, csoda-kertet,
A kertben kórót, kutyákat, macskákat,
Egyáltalán – az élet tiszteletét,s az
Örömöt, azt mindenképp, nagyon...
Jártuk mi a temetőt is, hiszen velük,
Ott is volt elég megbeszélnivalónk.
Aztán hangosan nevetve padon
Üldögéltünk és éreztük, mennyire
Velünk maradtak ők is, lelkük, bár
Elmentek – velünk ugyanúgy rokon.

 

Volt vacsora is, este, előtte hosszú
Lődörgéssel, melynek csak a cél
Szabott határt – mert enni indultunk,
Tehát nem kóborolhattunk álló
Éjszakát, de aztán ismét útra keltünk.
- A vacsora külön verset érdemel –
S a nyári éjszakát méltó csillaghullás
Keretezte. Nem tudom, eltörött, vagy
Visszatért a bizalmas, jó világ?