A csillogásnak...
...vége lesz hamar, s a
szürke
közöny kapirgál majd a homályos
ablaküvegen, sóhajtanak az üres
nappalok, mint taposómalom, vagy
mókuskerék, monoton körforgásba
kezd a semmi...
No akkor leszek én nagyon
hiányzó,
visszanevet szerelemtől pirult, sima,
ragyogó, csak téged látó, csupa bizalom
arcom, lágy ölelésem, s ahogy a hajadban
kószán végigsimítok...
Elvetted tőlem a belső
ragyogást, de épp,
sugaranként – ott benn – gyűjtöm újra,
s mikor elég lesz belőle, mind kitárom,
valószínű,már csak a tavaszra, de élek,
leráztam minden fájót...
Nagyon várom azt a titkos
jelszót, ami
elhangzik, s akkor lényemből sugárnyaláb
árad, beterítve bokrokat és fákat, a világot
mind, de legfőképp, akit szeretek, arra
sugárzom minden fényemet...
Mert megtanultam –
boldogságot nehéz
küzdelemben adnak, hogyha adnak...
érdemled, vagy sem, a mérleg nem oly
egyértelmű – adjak, vagy ne adjak – bennem
él a képesség szelíd ígérete...
Várj még kicsit, te
távoli, míg gyűjtögtek,
aztán nem nézünk, ígérem, soha többé
hátra, semmi, semmi sötétre...